2013. május 9.

Van az a pont, amikor úgy érzed a hátad közepére nem kívánod az állataidat, pedig szereted őket. Nálam ma jött el.

Gellért nagy nehezen elaludt végre, kiengedtem a kutyákat futkározni.

Ekkor hallom ám, hogy a szomszédban lévő kecskéink éktelen lármát csapnak, szó szerint csatazaj hallatszik. Nincs mese, át kell menni megnézni mit művelnek, ha azt akarom, hogy maradjon udvar.

Kutyák visszazár, nagynéni riadóztat, hogy figyeljen a Gellértre (aki addigra fél óra alvás után sikeresen felébredt és közölte, hogy nem pisilt be...), gyerek wc-re ültet, futás át a szomszédba (mintha a reggeli 5 km futás nem lett volna elég mára).

A mi leleményes Bandi nevű bakkecskénk betört a góréba és vígan falatozott a szénából. De nem az ajtót használta belépési célra (azt már bekötötte a férjem megelőzendő a szóban forgó eseményt), hanem kibontotta a góré oldalát. Éreztem, ahogy gőzölni kezd a fejem, de nem azért, mert rohantam (reggel eme élményben volt részem nyújtás közben), hanem mert kezdett forrni az agyam az idegtől... Azt hiszem sok mindent csinálhatok, de unatkozni nem fogok tudni. Valaki mindig gondoskodik róla, hogy legyen valami pörgés. Ha nem gyerek az illető, akkor vagy kutya, vagy kecske, vagy éppen tyúk, de már várom a kiskacsák műsorát is, csibék egyelőre még nincsenek...