Péntek:

Este 9-re hivatalosak voltunk Ágoston tejfakasztó bulijára a Ben Joe-ba. Persze én voltam a sofőr és már amúgy is fáradt voltam és feszült a verseny miatt is és a PMS hatása is tűzokádó sárkánnyá változtatott.

Éjjel fél 2 körül értünk haza, Gellért reggel 6:15-kor ébresztőt fújt :P Hurrá! Sikerült vagy 4 órát aludnom talán...

Szombat:

Reggeltől kezdve iszonyatos fejfájás, ami nem múlott egész nap, még fájdalomcsillapító hatására sem. Mindez a nem alvás miatt.

És a hab a tortán?

Naná, hogy ez a tetű most jön meg és ömlik, mint a Niagara. A super plus tampon 2 óránként átázik. Múlt hónapban egy héttel korábban megjött, most bezzeg kibekkelte a 4 hetet a kis rohadék.

Délután átsétáltunk a gyerekekkel a Koppányékhoz, odaadta a rajtcsomagomat, ami a rajtszámot és a chipet tartalmazta. Ellátott jó tanácsokkal, lelket öntött belém a feleségével együtt :)

A Gellértet levitettem a Jocival anyósomhoz, hogy aludjon náluk, hogy tudjak pihenni, ne kelljen éjjel 2-3 alkalommal felkelnem a gyerekhez.

Este a Joci és a Máté főzték meg a nyúlpörköltet másnapra, mert én fél 8-kor kilőttem magam. Aludtam egész éjjel, egyszer keltem csak fel 3 körül tampont cserélni.

Vasárnap:

Reggel 6 körül kidobott az ágy és az adrenalin. Megfőzöm a teát, megiszom a fahéjas tejes kávémat. Felébresztem a Jocit, hogy átmenjen megetetni az állatokat. Mátét is felkeltem.

Lezuhanyzok.

8 óra. Reggelit kéne csinálni a családnak és nekem is ennem kéne valamit. De mit? Semmit nem kívánok, a gyomrom egy pingponglabda méretű merő görcs. Fél 9. Kitalálom az "utolsó reggelit". Sajtos-paradicsomos melegszendvics a nyerő. Nagy nehezen magamba gyömöszölöm. Megiszom a borzasztó fogkrém ízű löttyöt (Flector rapid a lábamra, hogy ne fájjon) és beveszem a széntablettát hasmenés ellen, megelőzésként. Család reggelizik, én elmegyek felöltözni. Bekenem a lábam bemelegítő krémmel, belebújok a ruhámba, feltűzöm a rajtszámot.

Mindenki elkészül, indulunk. Gellértet itthon hagyjuk, mert hideg lesz a Balaton parton és nem biztos, hogy a Joci órákon keresztül bírni fog vele.

Odaérünk, leparkolunk, megyünk a versenyközpont felé. Lecsekkoltatom a chipemet. Látok egy Kilométergyűjtőt, Csillának hívják. Odamegyek hozzá, beszélgetünk, nagyon aranyos, kedves lány. Megyünk a rajt felé. Út közben mosdót keresünk. Merő meglepetésemre tiszta és kultúrált ToiToi-k vannak elhelyezve erre a célra. Nade tampont cserélni egy ToiToiban????? Mivel nincs más, így nagy levegő és elintézem. Ha átázok, úgysem fog látszani a fekete nadrágomon…

Rajtvonalnál találkozunk több Kilométergyűjtővel, néhány közös fotó, ismerkedős kézfogás, puszi. Vérnyomást és pulzust nem kell mérni. Még jó, hogy nincs pulzusmérős órám, mert már most becsipogott volna.

Nem hoztam inni! Hülye! Hogy lehet ennyi eszem! Vagy inkább hogy nem lehet? Gyors körülnézés, szerencsére a BSI erre is gondolt és az egyik sátornál lehet venni izotóniás italt.

Elkezdek bemelegíteni, futok lassan egy kicsit, utána nyújtok.

2 perc a rajtig. Puszi a fiúknak. Joci azzal enged el, hogy ügyes legyek, ne rohanjak, ne fussam el az elejét. Beállok a tömegbe, vagyis inkább a végére, mert köztudott, hogy a tömegnyomor nem nekem való.

Több mint 3000 indulót képtelenség egyszerre elengedni, így zónákba sorolnak minket aszerint, hogy ki milyen tempóban szeretne futni. Én az utolsóban vagyok. A cél a táv teljesítése, nem a világcsúcs.

Lassan araszolunk előre ahogy engedik el az előttünk lévő zónákból az embereket.

És átlépem a rajtvonalat. Próbálok nagyon koncentrálni, hogy ne fussam el az elejét, mert ha 3-4 km után jelentkezik a tüdőm és a lábam, hogy „Hahó, mi is itt vagyunk ám, várj meg!”, akkor tutira bele kell majd sétálnom, azt pedig nem akarom.

Mivel az órám csak egy sima stopper, úgy tudom ellenőrizni a tempómat, hogy a kilométerjelző tábláknál megnézem az időt. A cél 7 perc körüli kilométereket futni folyamatosan.

Előttem futnak hárman egy csapatban olyan tempóban amit én is tudok tartani. Nekik van olyan órájuk, ami folyamatosan jelzi a tempójukat, ez jó lesz nekem is, ráállok az utazósebességre. Közben folyamatosan beszélgetnek. Néha mosolygok azon amit mondanak. A hátukra az van írva: „iramcsigák”. Már ezért megérte utánuk futni :)

4 km, az első frissítőpont. Nem akartam rögtön iso italt felkapni, csak vizet kértem és felkaptam 3 szem szőlőcukrot.

Nem tudom hány km, de ott állnak a gyerekek és a Joci és integetnek, biztatnak. Hatalmas erőt adnak, eszméletlen.

Megyek tovább. Érdekes, hogy a drukk abban a pillanatban elmúlt, ahogy átléptem a rajtvonalat. „Innentől már csak futni kell” gondoltam, „de okosan”.

Út közben sok szurkoló áll a szalagok mellett és mindenkinek integetnek szurkolnak, tekerik a kereplőt, dobolnak és minden lehetséges módon buzdítanak. Jó fejek :)

Már 8 km környékén járunk, amikor hallom, hogy mögöttem hatalmas lendülettel érkezik egy futó. Úgy elhúz mellettem, mintha én csak állnék. És még egy, aztán még egy és megint egy. Mi ez itt? Agárverseny? Honnan kerültek ezek ide? Ők már a második körüket futják, mindjárt beérnek a célba és előbb lefutják a 21 km-t, mint mi a felét. Na, velük nem kell tempót tartani…

10 km, ott a család. Adják az izotóniás italt, futnak velem, de mondom nekik, hogy ne, majd eldobom az üveget, vegyék fel; mert ha mellettem futnak rajtszám nélkül, akkor engem kizárnak és nem azért készültem ennyit.

Első kör kész. Megkezdem a másodikat. És hamarosan jön a holtpont. Azt hittem később találkozok vele, de meglepetésemre már 12 km-nél beköszön. Lassulok. Az iramcsigák előttem vannak és egyre nő a távolság. Nem baj, mindenkinél van ilyen, túl kell esni rajta, menni fog. Fejben dől el minden.

Látom az előttem futókat, hogy lekanyarodnak a Mala-nál a partra, én még mindig a sétányon vagyok. Meglátok 3 kisgyereket a szülőkkel, apuka már felvette a befutócsomagot, mennek haza. Felismerem őket, a Koppányék azok. Ők is felismernek, integetek nekik két kézzel, Koppány kiabál: „HAJRÁ NIKI!!!!”

Holtpont volt, nincs, megvan a lendület, ráállok a tempóra, mire a partra érünk utolérem az iramcsigákat. Ők még mindig beszélgetnek, én meg már a hajamon is a levegőt szívom befelé. Pár év múlva talán már nekem is menni fog így végig, de most még egyelőre arra koncentrálok, hogy egyenletes tempóban menjek végig.

Ott a család :) Megint adják az italt, megint eldobom a fűbe az üveget.

Hallom, hogy jön mögöttem valaki, hatalmas léptekkel, de már eléggé fújtatva. Elkerül. Pár méter múlva megbotlik, elesik. Felsegítem egy másik futóval. „Minden oké? Jól vagy?”  „Igen, köszi.” Futok tovább.

16 km, frissítőpont. Itt is iso italt és 3 szőlőcukrot markolok fel. Az a 3 szőlőcukor amit magamhoz vettem a pontokon kitartott minden következő állomásig, most is elég lesz a végéig.

Aztán beérem Csillát. Ott áll az út szélén és a térdét fogja. Megállok, megkérdezem jól van-e. Mosolyog, jól van (bár látszik rajta, hogy szenved), erőt vesz magán és jön velem tovább. A térde akadt ki, emiatt kellett megállnia. Olyan tempót fut, mint én, jön velem egy darabig, amíg a térde engedi. 17 km, már csak 4 van vissza és vége!  Aztán mondja, hogy menjek tovább nyugodtan, nem kell megvárnom, rendben lesz.

Megyek. Gyorsulok. Elhagyom az iramcsigákat. Lehet egy versenyt a végén elfutni? Lehet, legalábbis nekem sikerült. Kevés a levegő, 19 km után sosem jön el a 20. Elkerülnek a csigák. Nem baj, innen már mennie kell, mindegy hogyan, milyen tempóban, de mennie kell.

20 km. Már csak 1! Hajrá Niki, gyerünk, nem fáj semmid, nem vagy fáradt, van levegőd is valahol, mindjárt vége!

Ott a család! Megfogom a fiúk kezét és futnak velem. 21 km, már csak alig 100 méter! És hallom a nevem a hangosbemondóban! Potyognak a könnyeim. Félreállunk, ölelem, puszilom a gyerekeket. Boldog vagyok és kezdem felfogni, hogy igen, sikerült, megcsináltam. Én, aki egész eddigi életében utálta a futást. Egészen másfél évvel ezelőttig. De ezt álmomban sem mertem volna gondolni :)

Felveszem a befutócsomagot, utolér a Joci is, az ő nyakában is sírok egy sort. Leadom a chipet, megkapom az érmet. Büszke vagyok. Nagyon. Fényképezkedés a fiúkkal és megyünk haza.

Út közben ér el a fáradtság. Jön a hányinger, aludni akarok, vagy csak feküdni. Hazaérünk, besegítenek az ajtón, lefekszem. Kicsit pihenek, de a biztonság kedvéért kihozatom a Flórival a vödröt, hátha jön Vuk. Aztán lenyújtok amennyire csak tudok és az erőmből kitelik. De harmatgyengének érzem magam, rengeteget kivett belőlem. Enni kéne, de nem bírok semmit legyűrni. A befutócsomagban van Abonett, azt rágcsálom, kicsit jobb.

Pár órába bele telik amíg szalonképes állapotba hozom magam, egy kellemes zuhany csodákra képes. Megkóstolom a fiúk főztjét. Nyúlpörkölt kifőtt tésztával, uborka salátával. Finom, ügyesek, jót főztek. Persze folyamatosan kritizálják a saját főztjüket, hogy „nem elég sós a tészta, nincs elég ecet az uborkasalátán”, persze tudom, hogy mindezt csak azért, hogy bezsebeljék az érte járó dicséretet és fényezzem a munkájukat :) De megérdemlik, tényleg finom lett. Büszke vagyok rájuk.

Hogy most mit érzek? Földöntúli boldogságot :) Büszkeséget, hogy lassan 33 évesen, 3 gyönyörű gyermek mellett fel tudtam készülni egy ilyen távra és megállás nélkül, a várakozásaimat messzemenően felülmúló idővel végig tudtam csinálni. 2:23:19  ez 6:47-s kilométereket jelent! Hatalmas, óriási eredmény ez önmagamhoz mérten.

Köszönettel tartozom a férjemnek, hogy elengedett és ott volt végig, bátorított, biztatott. Hogy amikor nyáron hajnalban mentem futni, otthon maradt a gyerekekkel amíg én visszaértem.

A fiaimnak is hálás vagyok. A Máté párszor eljött velem futni is és volt, hogy bringával is kísért. Flórián is kivette a részét és hősiesen végigtekerte mellettem a szőlőhegyet háromszor. A Gellért meg minden alkalommal, amikor hazaértem a futásból és izzadtságtól csatakosan megöleltem, megkérdezte: „Anya! Futni voltál? Kiszáradtál?” :) Tudja, megszokta, hogy anya időnként elmegy futni és olyankor a tesókkal vagy a mamival kell lennie.

Végül, de nem utolsó sorban köszönöm Koppánynak a segítséget, bátorítást, tanácsokat, az edzéstervet és Beának is, hogy előtte való nap lelket próbáltak önteni belém.

2013.11.18.